Ahogy
a nap utolsó narancsvörösre színezett sugarai végigkúsznak a tájon, elindul. Messze
innen... El. Oda, ahol nem láthatják, nem érezhetik. Ahol nem tudják, ki ő,
ahol nem emlékeznek majd rá sosem, ahol, ha pár órára is, de szabad lehet…
Léptei
halk neszként verődnek vissza az omladozó lakóépületek falairól. A lehullott
sárga falevelek zizzenése szinte kísértetiesen hat a beállt csendben, ahogy
fekete ruhába burkolt alakja egybeolvad az éjszakával.
Van valami különleges a
sötétségben… Valami megfoghatatlan reményvesztett
apróság, amit mégis magadénak akarsz tudni.
Nehéz
sóhaj szakad fel tüdejéből, ahogy hátát a szökőkút hideg kőfalának dönti. A
lámpafényben táncoló árnyékok megnyúlnak, kísértetiesen magasodnak fölé, de
csak mosolyogni képes. Mosolyogni azon, hogy minden elromlott, hogy lassan
mindennek vége szakad.
Vajon mi viszi rá az embert
arra, hogy ezt tegye?!
Keserű
mosoly szalad végig ajkain, ahogy a máskor oly gyönyörű épület falára néz. A
város büszkesége, amely egykor felfuvalkodott „hősként” magasodott az ég felé,
most megtörten néz vissza rá. Kérlel, szinte esdekel neki…
Ne tedd!
Van valami különleges a
sötétségben… Valami állatias ösztön, a rombolás édes
érzése, ahogy az adrenalin száguld az erekben, miközben megszorítja a kezében
tartott patront. A hideg fém szinte égeti a bőrét, de ajkai sarkában megbúvó
torz vigyora mindent elárul…
Ne tedd!
Valahol
a távolban felhangzik a már jól ismert mély, búgó hang. Egy ütés, majd még egy
és még egy.
Éjfél…
Mindig
ugyanaz a dallam, most mégis keserűbbnek, szívszorítóbbnak hat.
Aztán,
valamiért ő is megremeg. Furcsán, kétségbeesetten… Kezéből kicsúszik a szürke
patron. A koppanás halk, csendes végszó csupán az avarban. Fejéhez kap. A
fekete csukja már nem takar többé, a lámpa fénye még épp el tudja kapni az apró
könnylenyomatot az arcon…
Van valami különleges, a
sötétségben a reményvesztett mozdulatlanság, a szánalmat
keltő látvány a tekintetekben, egy én, akit még igazából te sem ismersz… Aki
inkább rombol, mintsem épít, aki inkább megbújik a sötétben, mintsem hogy a
világ elé álljon… Tanár, diák, dolgozó – a „káros sejt” - minden emberben ott
van. Ott burjánzik, él, és ha kell, egyszer felemészt.
Fáradtan dőlök hátra a
karosszékben. Az egész jelenet túl kiszámítható, túl tökéletes ahhoz, hogy igaz
legyen… A jégkockák halkan koccannak egymáshoz a pohárban, ahogy a keserédes,
maró ital lecsúszik torkomon. A jól ismert égető utóíz viszont már nem köszön
vissza… Az ezüst öngyújtó halkan kap lángra ujjaim közt, ahogy az ablakhoz lépek.
Az üveg mögött állva unottan vizslatom a város színeit, a lámpák fényében úszó
emberi foltokat. Ahogy tovább pásztázom a kinti káoszt, felfigyelek az
ablaküveg hirtelen feltörő, kellemetlen hangjára. Egy koppanás. Még egy. És
megint. Egyre intenzívebb a dallam, mely egy lassú, érzéki táncot kísér. A
távolban felhangzik a jól ismert dörgés, villám cikázik át az égen,
megvilágítva egy, az asztalon árván heverő szürke patront…
Az újság halkan zizzen,
ahogy felemelem, a címlapot cikornyás betűk hirdetik…
Vandalizmus…
Ismét!
Mert az éjszaka sosem ad,
nem ölel, nem vigasztal… Kétségbeesést szül, rettegést, egy brutalitással teli
világot…
